Dr Perintfalvi Rita

A patriarchális alapokon nyugvó nagy vallások (kereszténység, zsidóság, iszlám) mindig is igyekeztek az emberek szexualitása feletti kontroll kiépítésére, ez egyfajta hatalmi kérdésként jelentkezett náluk. Különösen igaz ez a nőkre vagy a szexuális kisebbségekre (homoszexualitás, transzszexualitás démonizálása stb.). Hiszen szexualitása mindenkinek van, vagy ilyen vagy olyan, és ezért a testiség tökéletes terep a bűntudatkeltésre. Majd a bűntudatkeltésen keresztül az elnyomásra, a szexuális elfojtás indukálásra. A nő teste és szexualitása kedvenc céltáblája pl. a katolikus egyháznak, ahol a tanítás megfogalmazói szinte kizárólagosan olyan férfiak, akik lemondtak a saját szexualitásuk örömteli megéléséről. Így nem véletlen, hogy a nő teste és szexualitása feletti kontrolligény neuralgikus pontja a rendszernek. Tilos a szex házasság előtti kipróbálása, tilos a saját test gyönyöreinek felfedezése és természetesen halálos bűn a házasságtörés.

Feminista teológusnők már az 1960-as évektől megfogalmazták, hogy a női szexualitás szigorú tabusításának hátterében a cölebsz módon – azaz nőtlenségben –  élő papok és szerzetesek látens nőgyűlölete áll. Hiszen a nőben elfojtott vágyaik tárgyát látják, s a nő számukra az örök Éva, aki megkísérti, bűnbe viszi a férfit. Ezért akkora nagy sokk a katolikus egyház számára mind a mai napig az 1968-as szexuális forradalom, a fogamzásgátló tabletta feltalálása és a nők szexuális öntudatra ébredése. Akkor a szellem valóban kiszabadult a palackból, amit a vallási tanítás és ennek radikális változata az egyre erősödő fundamentalizmus, mindenáron szeretne visszazárni.

Mottó

„Nem matéria vagyok, akinek spirituális tapasztalata van.
Spirituális lény vagyok, akinek emberi tapasztalata van.”
(Willigis Jäger)

Az ember alapvetően spirituális lény. Amikor ezt felfedezi önmagában, elindul a keresés útján, belső vágy hajtja, mert úgy érzi, hogy az élet pusztán anyagi vonatkozásai nem képesek őt maradéktalanul boldoggá tenni. Valami hiányzik, valami nyugtalanítja. Úgy érzi, hogy az életnek többről kell szólnia, mint azoknak a vágyainak a kielégítése, amelyek a matéria világához kapcsolják őt. A másik ilyen sorsfordító élethelyzet, amikor felmerül az istenkeresés igénye: az életkrízis. Ez is sokféle lehet: egy betegség, egy tragédia, egy veszteség feldolgozása, egy váratlan helyzet, amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj. A krízis az ember életútján olyan, mint egy elágazás, arra ösztönöz, hogy új utakra induljon, hogy megtalálja a saját válaszait és a belső egyensúlyt.

Sokan ilyenkor közösségeket keresnek, ahol olyan emberekkel lehetnek együtt, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak. S ilyenkor jól jönnek a lelki vezetők, mesterek, guruk, papok, spirituális tanítók, akik azt ígérik, hogy a többiek előtt járva az úton hasznos útmutatást tudnak adni a követők számára. Amivel alapvetően nincs is baj, de... A probléma ott kezdődik, hogy az adott közösség, vallási, illetve spirituális hagyomány ezeket a személyeket megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel ruházza fel, hiszen számukra ők az Isten vagy a végső igazság képviselői. Ezért a szavuk törvény. Ők nem tartoznak senkinek sem elszámolással, hiszen ők a felkentek, a beavatottak, ilyen módon szinte érinthetetlenek. Legtöbbször feltétlen engedelmességet követelnek maguknak. Hatalmuk annál nagyobb, minél tekintélyelvűbb az adott vallási, illetve spirituális közösség. Ezt a speciális hatalmat nevezzük spirituális vagy szakrális hatalomnak.

A spirituális bántalmazás nem más, mint a spirituális hatalommal való visszaélés. Mindez ott kezdődik, amikor elzárják a keresők elől a szabad kérdések és a józan kritika útját. Mindent úgy kell hinniük, ahogy „az meg van írva” és úgy kell élniük, ahogy azt tőlük elvárják. A szuverén gondolkodásnak, vagyis az igazi felnőttségnek nincsen helye. A spirituális visszaélés történhet verbálisan: mások előtti megalázás, kioktatás, megszégyenítés, az önkép és önbizalom teljes lerombolása. De történhet testileg is: fizikai bántalmazás pl. a homoszexualitás, a drog vagy az alkohol démonának kiűzése kapcsán, és ilyen maga a szexuális természetű visszaélés, legdurvább esetben a szexuális erőszak. Ezekről a súlyos, de nagyon fontos témákról szeretnék beszélni elődásomban.

Az előadóról:
Perintfalvi Rita: progresszív feminista teológus, a Karl Franzens Grazi Egyetem posztdoktori oktatója, a Felszabtér Blog főszerkesztője, spirituális meditáció oktató, publicista. Rita a magyar katolikus egyházon belüli szexuális bűncselekmények feltárását végzi saját kezdeményezésére, eddig 38 áldozat kereste meg. A tapasztalatai kapcsán írt könyve júniusban jelent meg az „Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban” címmel. A könyv már a megjelenése előtt nagy port kavart és hamar sikeressé is vált.

Mottó

„Nem matéria vagyok, akinek spirituális tapasztalata van.
Spirituális lény vagyok, akinek emberi tapasztalata van.”
(Willigis Jäger)

Az ember alapvetően spirituális lény. Amikor ezt felfedezi önmagában, elindul a keresés útján, belső vágy hajtja, mert úgy érzi, hogy az élet pusztán anyagi vonatkozásai nem képesek őt maradéktalanul boldoggá tenni. Valami hiányzik, valami nyugtalanítja. Úgy érzi, hogy az életnek többről kell szólnia, mint azoknak a vágyainak a kielégítése, amelyek a matéria világához kapcsolják őt. A másik ilyen sorsfordító élethelyzet, amikor felmerül az istenkeresés igénye: az életkrízis. Ez is sokféle lehet: egy betegség, egy tragédia, egy veszteség feldolgozása, egy váratlan helyzet, amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj. A krízis az ember életútján olyan, mint egy elágazás, arra ösztönöz, hogy új utakra induljon, hogy megtalálja a saját válaszait és a belső egyensúlyt.

Sokan ilyenkor közösségeket keresnek, ahol olyan emberekkel lehetnek együtt, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak. S ilyenkor jól jönnek a lelki vezetők, mesterek, guruk, papok, spirituális tanítók, akik azt ígérik, hogy a többiek előtt járva az úton hasznos útmutatást tudnak adni a követők számára. Amivel alapvetően nincs is baj, de... A probléma ott kezdődik, hogy az adott közösség, vallási, illetve spirituális hagyomány ezeket a személyeket megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel ruházza fel, hiszen számukra ők az Isten vagy a végső igazság képviselői. Ezért a szavuk törvény. Ők nem tartoznak senkinek sem elszámolással, hiszen ők a felkentek, a beavatottak, ilyen módon szinte érinthetetlenek. Legtöbbször feltétlen engedelmességet követelnek maguknak. Hatalmuk annál nagyobb, minél tekintélyelvűbb az adott vallási, illetve spirituális közösség. Ezt a speciális hatalmat nevezzük spirituális vagy szakrális hatalomnak.

A spirituális bántalmazás nem más, mint a spirituális hatalommal való visszaélés. Mindez ott kezdődik, amikor elzárják a keresők elől a szabad kérdések és a józan kritika útját. Mindent úgy kell hinniük, ahogy „az meg van írva” és úgy kell élniük, ahogy azt tőlük elvárják. A szuverén gondolkodásnak, vagyis az igazi felnőttségnek nincsen helye. A spirituális visszaélés történhet verbálisan: mások előtti megalázás, kioktatás, megszégyenítés, az önkép és önbizalom teljes lerombolása. De történhet testileg is: fizikai bántalmazás pl. a homoszexualitás, a drog vagy az alkohol démonának kiűzése kapcsán, és ilyen maga a szexuális természetű visszaélés, legdurvább esetben a szexuális erőszak. Ezekről a súlyos, de nagyon fontos témákról szeretnék beszélni elődásomban.

Az előadóról:
Perintfalvi Rita: progresszív feminista teológus, a Karl Franzens Grazi Egyetem posztdoktori oktatója, a Felszabtér Blog főszerkesztője, spirituális meditáció oktató, publicista. Rita a magyar katolikus egyházon belüli szexuális bűncselekmények feltárását végzi saját kezdeményezésére, eddig 38 áldozat kereste meg. A tapasztalatai kapcsán írt könyve júniusban jelent meg az „Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban” címmel. A könyv már a megjelenése előtt nagy port kavart és hamar sikeressé is vált.

A patriarchális alapokon nyugvó nagy vallások (kereszténység, zsidóság, iszlám) mindig is igyekeztek az emberek szexualitása feletti kontroll kiépítésére, ez egyfajta hatalmi kérdésként jelentkezett náluk. Különösen igaz ez a nőkre vagy a szexuális kisebbségekre (homoszexualitás, transzszexualitás démonizálása stb.). Hiszen szexualitása mindenkinek van, vagy ilyen vagy olyan, és ezért a testiség tökéletes terep a bűntudatkeltésre. Majd a bűntudatkeltésen keresztül az elnyomásra, a szexuális elfojtás indukálásra. A nő teste és szexualitása kedvenc céltáblája pl. a katolikus egyháznak, ahol a tanítás megfogalmazói szinte kizárólagosan olyan férfiak, akik lemondtak a saját szexualitásuk örömteli megéléséről. Így nem véletlen, hogy a nő teste és szexualitása feletti kontrolligény neuralgikus pontja a rendszernek. Tilos a szex házasság előtti kipróbálása, tilos a saját test gyönyöreinek felfedezése és természetesen halálos bűn a házasságtörés.

Feminista teológusnők már az 1960-as évektől megfogalmazták, hogy a női szexualitás szigorú tabusításának hátterében a cölebsz módon – azaz nőtlenségben –  élő papok és szerzetesek látens nőgyűlölete áll. Hiszen a nőben elfojtott vágyaik tárgyát látják, s a nő számukra az örök Éva, aki megkísérti, bűnbe viszi a férfit. Ezért akkora nagy sokk a katolikus egyház számára mind a mai napig az 1968-as szexuális forradalom, a fogamzásgátló tabletta feltalálása és a nők szexuális öntudatra ébredése. Akkor a szellem valóban kiszabadult a palackból, amit a vallási tanítás és ennek radikális változata az egyre erősödő fundamentalizmus, mindenáron szeretne visszazárni.

Persze a homoszexuálisoknak és transzszexuálisoknak sincsen könnyebb dolguk, hiszen ők, ha valóban megélik a testi szerelmet mindhárom ábrahámita vallás szerint a pokolra jutnak. Vagy éppen „kigyógyítani, megszerelni” igyekszenek őket a fundamentalista mozgalmakon belül propagált ún. reparatív terápia által. És akkor még szerencséjük van azoknak, akikből nem űznek ördögöt. Ez persze csupán a konzervatív vagy reakciós szemlélet. Nagyon izgalmas azonban megfigyelni, hogy mindhárom vallásban megjelenik a progresszív kritika, ami egészen másképpen gondolkodik a kérdésről: nyitott, toleráns módon. Bizony még az iszlámban is vannak LMBTQ-barát irányzatok. Előadásomban arra keresem a választ, hogy miképpen lehet a vallások szexuális elnyomása alól megszabadulni anélkül, hogy az ember magát a vallást is egy az egyben elvetné. Hiszen a vallás tényleg lehet felszabadító.

Mottó

„Nem matéria vagyok, akinek spirituális tapasztalata van.
Spirituális lény vagyok, akinek emberi tapasztalata van.”
(Willigis Jäger)

Az ember alapvetően spirituális lény. Amikor ezt felfedezi önmagában, elindul a keresés útján, belső vágy hajtja, mert úgy érzi, hogy az élet pusztán anyagi vonatkozásai nem képesek őt maradéktalanul boldoggá tenni. Valami hiányzik, valami nyugtalanítja. Úgy érzi, hogy az életnek többről kell szólnia, mint azoknak a vágyainak a kielégítése, amelyek a matéria világához kapcsolják őt. A másik ilyen sorsfordító élethelyzet, amikor felmerül az istenkeresés igénye: az életkrízis. Ez is sokféle lehet: egy betegség, egy tragédia, egy veszteség feldolgozása, egy váratlan helyzet, amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj. A krízis az ember életútján olyan, mint egy elágazás, arra ösztönöz, hogy új utakra induljon, hogy megtalálja a saját válaszait és a belső egyensúlyt.

Sokan ilyenkor közösségeket keresnek, ahol olyan emberekkel lehetnek együtt, akiket hasonló kérdések foglalkoztatnak. S ilyenkor jól jönnek a lelki vezetők, mesterek, guruk, papok, spirituális tanítók, akik azt ígérik, hogy a többiek előtt járva az úton hasznos útmutatást tudnak adni a követők számára. Amivel alapvetően nincs is baj, de... A probléma ott kezdődik, hogy az adott közösség, vallási, illetve spirituális hagyomány ezeket a személyeket megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel ruházza fel, hiszen számukra ők az Isten vagy a végső igazság képviselői. Ezért a szavuk törvény. Ők nem tartoznak senkinek sem elszámolással, hiszen ők a felkentek, a beavatottak, ilyen módon szinte érinthetetlenek. Legtöbbször feltétlen engedelmességet követelnek maguknak. Hatalmuk annál nagyobb, minél tekintélyelvűbb az adott vallási, illetve spirituális közösség. Ezt a speciális hatalmat nevezzük spirituális vagy szakrális hatalomnak.

A spirituális bántalmazás nem más, mint a spirituális hatalommal való visszaélés. Mindez ott kezdődik, amikor elzárják a keresők elől a szabad kérdések és a józan kritika útját. Mindent úgy kell hinniük, ahogy „az meg van írva” és úgy kell élniük, ahogy azt tőlük elvárják. A szuverén gondolkodásnak, vagyis az igazi felnőttségnek nincsen helye. A spirituális visszaélés történhet verbálisan: mások előtti megalázás, kioktatás, megszégyenítés, az önkép és önbizalom teljes lerombolása. De történhet testileg is: fizikai bántalmazás pl. a homoszexualitás, a drog vagy az alkohol démonának kiűzése kapcsán, és ilyen maga a szexuális természetű visszaélés, legdurvább esetben a szexuális erőszak. Ezekről a súlyos, de nagyon fontos témákról szeretnék beszélni elődásomban.

A patriarchális alapokon nyugvó nagy vallások (kereszténység, zsidóság, iszlám) mindig is igyekeztek az emberek szexualitása feletti kontroll kiépítésére, ez egyfajta hatalmi kérdésként jelentkezett náluk. Különösen igaz ez a nőkre vagy a szexuális kisebbségekre (homoszexualitás, transzszexualitás démonizálása stb.). Hiszen szexualitása mindenkinek van, vagy ilyen vagy olyan, és ezért a testiség tökéletes terep a bűntudatkeltésre. Majd a bűntudatkeltésen keresztül az elnyomásra, a szexuális elfojtás indukálásra. A nő teste és szexualitása kedvenc céltáblája pl. a katolikus egyháznak, ahol a tanítás megfogalmazói szinte kizárólagosan olyan férfiak, akik lemondtak a saját szexualitásuk örömteli megéléséről. Így nem véletlen, hogy a nő teste és szexualitása feletti kontrolligény neuralgikus pontja a rendszernek. Tilos a szex házasság előtti kipróbálása, tilos a saját test gyönyöreinek felfedezése és természetesen halálos bűn a házasságtörés.

 Feminista teológusnők már az 1960-as évektől megfogalmazták, hogy a női szexualitás szigorú tabusításának hátterében a cölebsz módon – azaz nőtlenségben –  élő papok és szerzetesek látens nőgyűlölete áll. Hiszen a nőben elfojtott vágyaik tárgyát látják, s a nő számukra az örök Éva, aki megkísérti, bűnbe viszi a férfit. Ezért akkora nagy sokk a katolikus egyház számára mind a mai napig az 1968-as szexuális forradalom, a fogamzásgátló tabletta feltalálása és a nők szexuális öntudatra ébredése. Akkor a szellem valóban kiszabadult a palackból, amit a vallási tanítás és ennek radikális változata az egyre erősödő fundamentalizmus, mindenáron szeretne visszazárni.

 Persze a homoszexuálisoknak és transzszexuálisoknak sincsen könnyebb dolguk, hiszen ők, ha valóban megélik a testi szerelmet mindhárom ábrahámita vallás szerint a pokolra jutnak. Vagy éppen „kigyógyítani, megszerelni” igyekszenek őket a fundamentalista mozgalmakon belül propagált ún. reparatív terápia által. És akkor még szerencséjük van azoknak, akikből nem űznek ördögöt. Ez persze csupán a konzervatív vagy reakciós szemlélet. Nagyon izgalmas azonban megfigyelni, hogy mindhárom vallásban megjelenik a progresszív kritika, ami egészen másképpen gondolkodik a kérdésről: nyitott, toleráns módon. Bizony még az iszlámban is vannak LMBTQ-barát irányzatok. Előadásomban arra keresem a választ, hogy miképpen lehet a vallások szexuális elnyomása alól megszabadulni anélkül, hogy az ember magát a vallást is egy az egyben elvetné. Hiszen a vallás tényleg lehet felszabadító.