Karakterfixációban alszunk, míg meg nem halunk

A karakterfixáció, mint az élet fonala

Korai gyermekéveinkben alakul ki a személyiségünk és annak alapfixációja. Utóbbi bizonyos érzések, hiedelmek, viselkedési formák megrögzülését jelenti személyiségünkben. Életünk során ezeket ismételjük újra és újra, míg más érzéseket, hiedelmeket és viselkedési formákat elkerülünk.

Minden gyermek arra vágyik, hogy édesanyja a vágyait és szükségleteit maradéktalanul kielégítse. Ha sír, akkor anyja vigasztalja meg, ha éhes, etesse meg. Ehhez képest még a legjobb édesanya is szelektál abban, hogy milyen igényünkre reagál és melyekre nem. Ezt elsősorban saját karakterfixációja határozza meg. Ha például egy anya depressziós, akkor gyermeke öröme láttán megijedhet vagy mérges lehet. A gyerek ekkor nem kap visszatükrözést az örömére és úgy érezheti, ha örül, az az anyjának rossz. Ekkor elkezdi elhagyni az örömét és egy beszabályozottabb érzelmi életet alakít ki magának annak érdekében, hogy anyja szeresse és elfogadja őt. Megtanulja elfojtani természetes örömreakcióját, amely viselkedés rögzül, majd automatikussá válik a világ és önmaga számára. A korábban sokféle érzésű, spontán lélek 4-5 éves korára beszűkíti magát egy adott érzelmi, gondolkodási és viselkedési sávba a többiekhez való alkalmazkodás érdekében. Kialakul a karakterfixáció.

Így szövögetjük életünk fonalát 

Későbbi életünk során az alapfixációnkra építjük emberi kapcsolatainkat, párkapcsolatainkat, érdeklődési körünket és általában a szakmánkat is. Miért? Mert felépített személyiségünk védelme érdekében állandóan fenn akarjuk tartani berögzült érzelmi-, gondolkodási- és viselkedési mintáinkat. Ebbe bizony nem kevés energiát kell befektetnünk egy élet alatt. Vannak, akiknek ez feltűnik és néha elgondolkodnak azon, miért érik őket újra és újra ugyanazok az életesemények? Mások viszont észrevétlen szenderegnek ebben az állapotban egészen halálukig.

Ebből az álomból sok ember sohasem ébred fel és, ahogy idősödik, egyre merevebbé és fixáltabbá válik. Ez a testnyelvben is megjelenik: az emberek idős korukra önmaguk karikatúrájává válnak, mivel a test is úgy deformálódik, ahogy azt a karakterfixáció diktálja. Általában az képes felébredni ebből az „alvó” állapotból, aki önismereti/terápiás/meditációs tanulmányokba és gyakorlatokba kezd egy megfelelő terapeuta és/vagy spirituális tanító mellett. Önmagában sem az elméleti ismeretek, sem a meditáció nem képes feloldani a karakterfixációt. Ahogy az emberek tükrébe zártuk be magunkat egykor, úgy rajtuk keresztül vezet az út a kinyíláshoz, a karakterfixáció megdolgozásához. Olyan terápiás csoportra és visszatükröző, terápiás kapcsolatra van szükségünk, ahol a dolgokat tudatosan kimondjuk és kifejezzük, valamint visszajelzéseket kapunk érzelmi-, gondolkodási- és viselkedési mintáinkra.

Az előrelépésünk kulcsa, hogy felismerjük: karakterfixációinkat mi magunk csináljuk. Erősen ragaszkodunk a saját szűk, ámde biztonságos megoldásainkhoz még akkor is, ha a környezet közben esetleg már megváltozott és kitágult. Mindezt akkor merjük feladni először, amikor olyan emberrel kerülünk kapcsolatba, aki mellett bizalmat és biztonságot érzünk. Ez az ember általában a terapeuta, vagy hagyományos esetben egy szellemi mester. Ebben a kapcsolatban elkezdjük újra előengedni az eldugott érzéseinket, vágyainkat.

Menekülő útvonalak

A karakterfixáció nem betegség, nem egy kór, hanem a földi élet velejárója egy nem-megvilágosodott társadalomban. A jelenlegi földi világban minden embernek van karakterfixációja. Ennek kialakulása után tipikusan azt érezzük, hogy valami nincs rendben velünk, amely általában tudattalan alapszorongás bennünk. Ez alapulhat a félelem, idegesség, düh, üresség, értéktelenség vagy a szeretethiány érzésein.

Annak érdekében, hogy alapszorongásunkat ne érezzük, elkezdünk pótcselekvéseket végezni, szórakozásba, munkába vagy tagadásba, esetleg lázadásba menekülni. Ha nem futnánk el, akkor átélnénk a szorongásunkat, tehetetlenségünket és szembenéznénk azzal, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. De ezt persze nem akarjuk, ezért végtelenül rójuk ugyanazokat a köröket és meghatározott, beszűkített utak mentén éljük le az életünket.

Menekülésünkhöz leggyakrabban a következő „megoldásokat” választjuk:
- lázadással látszólag a szüleinknek, a társadalomnak vagy valamilyen célszemélynek intünk be, de valójában saját szorongásunk elől futunk,
- önsorsrontással keresztbe húzzuk egész életünket,valamilyen szerfüggőséget „választunk” magunknak,hangzatos hiedelmekkel önmagunkat igazolva politikai akciókba lendülünk,
- megsértődünk és begubózunk egy életre,
- munkába és hatékonyságba menekülünk,
- a jótékonykodás és adakozás álarcába bújva elhitetjük magunkkal és másokkal, hogy „nem én vagyok a fontos, hanem te”, amit spirituális álruhával igazolunk,
- az intellektusba menekülünk és okos szerepet választva mindent meg tudunk magyarázni és mindig igazunk van,
- a csendes megfigyelő szerepébe zárjuk magunkat és magának való, filozofikus életet élünk,
- látványos hisztérikus viselkedést választunk, amivel mások figyelmét folyton magunkra vonjuk és ezzel különlegesség érzésünket tartjuk fenn.

Bármilyen menekülést, lázadást vagy kompenzálást is válasszunk, mindegyik megoldás mögött saját karakterfixációnk és a vele együtt járó szorongásunk áll.

Ez lehet a végzetünk

Mint látjuk, valójában minden mögött a karakterfixáció áll. Ez, vagyis az „önkorlátozásunkban” való elmerülésünk mértéke határozza meg, hogy normál neurotikus, patológiás vagy egészséges személyiségünk lesz.

1. Átlagos/normál neurotikus tartomány

Itt másokat használunk saját énképünk (karakterfixációnk, stratégiánk) igazolására. Például, ha alapfixációnk az, hogy nem vagyunk szerethetőek, akkor másokat is bevonunk ebbe a játszmába és azt mondjuk: „a többiek nem szeretnek engem”. Ezt addig gyakoroljuk, amíg ez önbeteljesítő jóslattá nem válik számunkra és valóban azt a visszatükrözést kapjuk környezetünktől, hogy nem vagyunk szerethetőek. Ez a játszma másoknak kellemetlen, de kibírható, ezért a fixációnkba történő ilyen mértékű beragadást „normális”-nak nevezzük.

2. Egészségtelen/pszichopatológiás tartomány

Ezen a szinten keményen játszunk saját fixációnk fenntartásáért. Kétségbeesetten, kíméletlenül, erősen és szélsőségesen önzően használunk másokat énképünk, fixációnk igazolására és fenntartására. Ha ebbe nagyon mélyen beleragadunk, meg is őrülhetünk és erőszakos módon árthatunk önmagunknak vagy másoknak.

3. Egészséges/integrált/megvilágosodott tartomány

Itt pont fordítva működünk, mint az előző két tartományban. Míg korábban másokat használtunk énképünk igazolására, addig ebben a zónában elengedjük kötelékeinket mások felé és független, autonóm emberi lényekké válunk. Önmagunkon belül intézzük énképünk és személyiségünk fenntartását. Lemondunk karakterfixációnkról és az adást, mások szolgálatát helyezzük előtérbe.

Ebbe a tartományba akkor léphetünk be, ha a terápiás és spirituális gyakorlás által fixációnk elkezd kioldódni. Enélkül egész életünkben egy hiányt, egy bennünk lévő vágyat kergetünk. Soha semmi nem lesz elég jó, mindig találunk egy új célt, amit azzal a képzettel ruházunk fel, hogy majd akkor lehetünk nyugodtak, ha azt elértük. Külső dolgok megvalósításával igyekszünk pótolni a bennünk lévő teljesség hiányát. Amikor fixációnk oldódni kezd, egyre többször érezzük azt, hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Ekkor elkezdünk megnyílni a spirituális állapotok felé. Azokat, akiknek végleg sikerül kilépniük a karakterfixációból, megvilágosodottaknak, szenteknek tekintjük.

Van kiút a karakterfixációból

Az Intergál Akadémián saját karakterfixációd feloldásán dolgozhatsz kiváló szakmai vezetés és terápiás kapcsolatok támogatása mellett. Eközben megtanulod, hogyan segíthetsz másoknak saját karakterfixációjuk megdolgozásában.

Szakmai tudás, önismeret, tanácsadói gyakorlat: ez az integrál pszichológia útja.

Jelentkezz szeptemberben induló évfolyamunkba!

Részletek az Integrál Akadémia oldalán.