Császármetszéssel szültem

Gyanítom, hogy írás közben is tapasztalok majd új megértéseket, érezni fogok régi, ismerős érzéseket és olyanokat is, melyek eddig nem voltak láthatóak. Ezzel a nyitottsággal kezdek hozzá a szülésemről, az azóta történt feldolgozási időszak állomásairól írni. Terápiás írásnak is tekintem ezt a folyamatot, amely abban támogathat téged, drága olvasó, hogy kapcsolódhatsz a saját sebeiddel az enyémekhez. Érezheted, hogy nem vagy egyedül, bárhol is tartasz a traumád feldolgozásában. 

Soha nem késő, mert élő anyag, szövet vagy. A testeden lévő heg is él. A tested képes az évek, évtizedekkel ezelőtti traumák sebeit lágyítani, puhítani. Akárcsak a lelkeden esett sebek is képesek feldolgozódni. Azt kívánom magunknak, hogy egyre jobban simuljon bele a környezetébe ez a testi, lelki heg, amihez nélkülözhetetlen, hogy oda menjünk, oda üljünk a sérülés mellé, időnként akár bele a közepébe. Erre a felfedezésre hívlak, akkor is ha közvetlenül érintett vagy a császáros témában, akkor is, ha a szeretted érintett.

***

16 éve született a lányom. A most és a múlt egyszerre jelent meg erre a mondatra bennem. Egyszerre igaz minden, amit eddig megéltem, elfojtottam, tagadtam. Egyszerre igaz az, hogy végtelenül, kimondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy élünk, életben maradtunk és egyszerre igaz a düh, a csalódottság, a bűntudat, a szégyen is. Akkor, ott megmentették az életünket. Akkor, ott a császármetszés elkerülhetetlen volt. Talán ezért a pillanatért is, ami most történik. A gyermekem ezzel az eseménnyel, ennek az összes nehézségével és könnyítésével érkezett a világra, gyanítom okkal. 

Készültem a szülésre, természetesen akartam szülni. Olvastam a Lelki köldökzsinór című könyvet, jártam kapcsolatanalízisre a várandósság alatt. Fontos volt az első pillanattól, hogy tudja a kis lélek, babácska, hogy várom őt, hogy itt vagyok vele. Hogy együtt vagyunk, együtt csináljuk, hogy ő fontos nekem. Készültem az aranyórára. Így olvasva a soraimat, nagyon nagyon büszke vagyok az akkori énemre, hogy ennyire tudatosan, érzékenyen volt jelen az új élet érkezésénél. Ma már azt is tudom, hogy a saját születéstraumám elkerülhetetlenül bevetült az én babavárásomba, szülésembe. Tudattalanul gyógyítottam az én érkezésem traumáját. 

Látom azt a folyamatot, ahogy közeledtünk a szülés felé és elindult a sodródás a császár irányába. Elkezdtem nem bízni magamban, abban, hogy én nőként bízhatok a testem bölcsességében. Ez a tapasztalás akkor még nem volt a birtokomban. Elbizonytalanodtam, elbizonytalanítottak. Azt gondoltam, az orvos, a szülésznő sokkal jobban tudja, hogy mi történik. Féltem, fájtam, nagyon sokáig vajúdtam. Nem kaptam információt, megnyugtatást, együttérzést. Vizsgáltak, na az is fájt. Nem tágultam - szerintük - a megfelelő ütemben. Ettől befeszültem, ekkor lelassult a folyamat. Még jobban féltem. 

Fáradtam, kimerültem, tartottam magam. Nem akartam, hogy azt mondják gyenge vagyok. Erőből csináltam, agyból tudtam, hogy ki kell tartanom. Én tartottam saját magam, nehogy valaki azt mondja, rosszul csinálom. Minél kevésbé lássák, hogy szenvedek, mert azt hittem, meg fognak szégyeníteni. 

A szégyentől való félelem erőssé tett. Mindent elkövettem, hogy a közelébe ne kerüljek a megbélyegzésnek. Oh, ez a működésem nagyon is ismerős, kísérget az életemben. Amíg ez a tudatalattimban volt, amíg mélyen, jól becsomagolva el volt zárva, észrevétlenül irányított. Rengeteg energia lent tartani a szégyentől való félelmet, sok-sok feszülést okozott ez a működés a  testemben. 

Ez  történhetett a szülés alatt is. Tartottam magam, tartottam magamban a nehéz érzéseimet. Kifelé azt mutattam, megoldom, erős vagyok, cselekszem, nem vagyok gyenge és fáradt. Ennek a működésnek a másik pólusa a megengedés, ahol lehetek kimerült, sérülékeny, ahol elengedhetem magam, mert megtartanak, sírhatok, kiabálhatok fájdalmamban, ahol megélhetem azt, ami éppen akkor bennem van, és nem bélyegeznek meg. Az egyik helyzet stressz a testnek, menekülésre  felkészülten, készenlétben tartja a testet. A másik helyzet pihepuhán elengedni magam a megtartásban, amiben lazulnak az izmok. 

Na, nekem nem lazultak. Visszagondolva a testem egy darab hús lett, amit mértek, vizsgáltak, megszúrtak, leszóltak, nem tiszteltek. Ettől én még messzebbre futottam a testemtől. Tényleg tegyetek velem, amit akartok, ti vagytok az okosak, tapasztaltak - megadom magam!. Ó, de ismerős ez gyermekkoromból. 

Nagyon megértem és mélyen együttérzek akkori önmagammal. Egyedül voltam egy végtelenül kiszolgáltatott helyzetben. A fejem felett, nélkülem hoztak döntéseket. Csak bennük bíztam, magamat már elvesztettem. A rendszer és a saját, valamint a  transzgenerációs múltam áldozatává váltam. Nem történhetett másképp. Nagyon ölelem a mostból az akkori önmagamat.

Huuu, most mélyeket lélegezve szívom magamba az írás során megjelent érzéseket, megértéseket, szívből jövő megbocsátást. 

Innen folytatom.

***

A császármetszés témájával Szegi Ari csoportvezető társammal tartunk előadást az Evernessen, valamint találkozhattok velünk csoportjainkon, ahol női körben kerülhetsz közelebb a császárheged testi és lelki feldolgozásához.

Szeretettel várunk!