Az Óperenciás Tengeren túl

Minden ott kezdődik, hogy valószínűleg mindannyian vágyunk arra a csodás vidékre, de a fene se akar elindulni valahová, amiről nem tudja hol is van valójában, ergo mikor lehet odaérni vagy mit is lehet ott éppen találni. Milliónyi hátizsákkal egyhelyben toporgó egyént ismerek, aki nap nap után majdnem elindul az új állás, az egyedüllét, az új kapcsolat, az egyéni terv megvalósítása, a magánvállalkozás, a gyerekvállalás felé. Annyira meg akarja haladni azt ami van, hogy már becsomagolta az összes cuccát, csak éppen az első lépést megtenni képtelen. Még.

Mert egy szép napon viszont jön az Élet és olyan tisztességes és megérdemelt szenvedésnyomással ajándékozza meg, hogy maga is meglepődik, milyen gyorsan szedi a lábát azzal a húszkilós hátizsákkal a vállán. A feladat a maga megúszhatatlanságával, azzal a jó sok próbával beérkezik a mesébe, ami csendes horrorrá formálódik. Viszont az úton járás remek kondit csinál, edzi a testet, változáshoz szoktatja a lelket. Az a fránya hátizsák idővel meglehetősen nehéznek tűnik, így elkezdünk módszeresen és óvatosan szortírozni. Eleinte annyira fáj kidobni azt a nagyon szükséges izét, hogy belereped a szívünk. De a következő kanyarban már félkézzel repül utána a következő, mert cipelni meg még jobban fáj. Ügyesen dobáljuk ki, ami már nem kell, mert különben most már tutira belerogyunk.
Valahogy így haladunk mi az Óperenciás Tengeren innenről az Óperenciás Tengeren túlra. 

Aki pedig egyszer már odaért, pontosan tudja, hogy az egész délibáb volt, épp csak szusszanhat egyet és már viheti is a határozottan kisebb motyóját tovább egy még szebb, igazabb, a komfortzónákon ismét amonnan fekvő csodavidékre.